2011. augusztus 19.
Mivel úgy alakult, hogy a pénteki volt az utolsó nyári túrám a Börzsönyben (vagy ahogy egyik ismerősöm csak hívja: "Börzsiben") arra gondoltam, hogy ezúttal egy hosszabb túraleírással fejezem be a blogon ezt az évszakot. 
Általában ha Bernecebarátiból indulok kénytelen vagyok nagyon korán kelni, mivel nincs olyan messze Budapesttől (kb. 100 km) a közlekedés mégis nehézkes és sokszor két és fél órába is beletelik bizony mire leér az ember. Legutóbbi túrámon - amikor egyedül mentem - a kék jelzésen indultam, ezúttal viszont végiggyalogoltam a falun és a Máriácska nevű szent szobor mellett elhaladva értem elég hamar a Bábasszony rétje előtti szakaszra, ahol a S+ turistajelzés letér a nagy-völgyi útról. Én is letértem, de nem ám a jelzett útra, hanem arra felé, amerre tavasszal egyszer már mentem: a Kraholyák-völgy irányába.
Zegzugos, zárt, elhagyatott rész ez, nem láttam se embert, se állatot sehol. Előbbivel mondjuk nem is szerettem volna találkozni, látok eleget a városban így is. 
Emlékeztem, hogy azon az ominózus túrán merre felé tértem le az Óhájak felé, most azonban egyenesen folytattam tovább az utat. Nem sokkal később bal kéz felé egy "dzsindzsás" szakasszal bizony nekem is meggyűlt a bajom rendesen. 
Ilyenkor szokott eszembe jutni mindig az, hogy de jó, hogy egyedül jöttem, mert bizony kevésbé természetkedvelő emberekkel egyenesen megutáltatni lehetne az erdőt ilyen szakaszokkal. Párszáz métert követően egy meredeken emelkedő kis völgyben felfelé indultam, hogy kiérjek a Kemencéből induló és Diósjenőre tartó sárga jelzésre. Ekkor vettem észre először a nap folyamán, hogy mennyi gomba van a földön, ráadásul a legváltozatosabb fajták. 
Igazából nem pont ezen a völgyön akartam felmenni, így mikor kiértem a jelzésre nem tudtam, hogy a Dorottya-lápa felé jobb vagy bal kéz felé induljak-e el, és természetesen, ahogy az lenni szokott, rossz irányba indultam. Pár perc után észrevettem, hogy mégiscsak jobb kéz felé kellett volna menni, de nem volt kedvem visszafordulni, arra gondoltam, hogy lemegyek a meredek hegyoldalban az erdőben a Kemence-patak völgyébe. Jó döntés volt, mint utólag kiderült, mert csakhamar egy tisztásabb részre értem ahonnan szuper kilátás volt a Godóvár, a Miklós-tető és a Jancsi-hegy irányába. Bal kéz felől bizony a még előttem álló Miklós-bérc is feltűnt. 
Szeretem az ilyen kis kilátóhelyeket a hegyoldalakban, szerencsére a Börzsönyben van ilyenből azért bőven. Felpillantva az égre először a halvány, fehéres Hold tűnt fel, majd nem sokkal később a "körülötte" cirkáló ragadozómadár, szerencsére sikerült egy képen megörökítenem a kettőt. 
Ezután egy meredek, nem túl kellemes szakasz következett, de azért hamar sikerült lekeverednem az aszfaltúthoz. 
Régebben kinéztem már a Miklós-bércet, hiszen egyike az utolsó olyan bérceknek és völgyeknek, amelyek a Csóványos (vagyis jelen esetben a Miklós-tető) felé futnak fel és még nem jártam arra. Annak ellenére, hogy még csak fél tizenegy múlt egy hosszabb, nyílt szakasz következett, ami erősen emelkedett is, így a végére elfáradtam rendesen és a vizemből is szinte megállás nélkül ittam. Egy éles jobb, majd bal kanyar után nyílegyenesen kellett felfelé caplatni, és nem sokkal később felértem a Kis- és Nagy-Csörcsölye völgy között levő nyeregre. 
Pihenni itt nem akartam, mert vártam már a kilátást, ami a Miklós-tető oldalából fogadja a fáradt túrázót. Jellegzetes ez a fa, fotóztam már régebben is, más szögből, más évszakban.
Pontosan Kemence és Bernecebaráti között van, legalább is innen a hegyről nézve. A zöld jelzésen mentem tovább, innen egy jólismert szakasz következett a Magosfáig, majd a Csóványosig. Kisebb meglepetésemre voltak fent a csúcson, ők voltak az elsők, akikkel aznap találkoztam. Idén már 15. alkalommal voltam fent a Csóványoson, úgy látszik ezt a helyet sose lehet megunni. 
Kereken fél egykor indultam lefelé a Nagy-Hideg-hegy irányába, a megszokott piros, kék majd piros háromszög jelzéseken át a Rakodóig. 
Muszáj voltam a turistaházba beugrani egy üdítőért mert a vizem sajnos elfogyott és gondoltam minek szenvedjek, ha fent a házban sem drágább egy Nestea vagy egy Cappy mint mondjuk Pesten egy gyrososnál. Ha ott meg tudom engedni magamnak, akkor fáradtan, megszomjazva is. 
Lefelé a köves úton indultam, majd a kék jelzést követtem, ami Kóspallag felé tart. Ott ahol a Nagy-Inóc vagy a Fagyosasszony felé kell letérni jobbra fordultam.
Előzetes tervem az volt, hogy a Hajabács-kút mellett elhaladva érem el a Vasedény-kulcsosházat.
Sajnos ez most sem jött össze, mivel az az út amit kinéztem párszáz méter után beletorkollott a kék négyzet jelzésbe, így gyakorlatilag csak kikerülte a Kammerhof fenyvesét.
Legközelebb talán több szerencsével járok. A kék négyzeten szépen lassan, ráérősen sétáltam el a Fagyos-kútig, ahol ismét feltöltöttem készleteimet, de előtte még sikerült lencsevégre kapnom egy lepkét is. 
Felmásztam a házikónál a létrán és bekukkantottam a házba: a felső szint mindig nyitva áll a megfáradt, bajba jutott túrázók számára. 
Ugyanazon a jelzésen folytattam az utat, sajnos. Hogy miért sajnos? A Rustok-hegy mellett elhaladva kezdtem észrevenni, hogy hiába vagyok nagyon figyelmes, állandóan pókhálókba futok bele. Ez később olyan szintre romlott, hogy tízlépésenként szedegettem le magamról őket. Két dolog jutott akkor ott helyben eszembe: először is az, hogy senki nem jár errefelé?! Olyan volt, mintha hetek óta nem lett volna itt senki. 
Másrészt pedig, hogy én se jövök erre legközelebb, legalább is nyáron biztos nem. Nagy nehezen kijutottam a Bogár-kert mellett az Altáró felé fezető köves útra, majd beballagtam Nagybörzsönybe.
Táv: 28 km Szintemelkedés: kb. 1300m 7:55-16:20.jpg)
