2011. július 27.

Még télen jött az ötlet: mi lenne, ha egyszer észak-déli irányban átgyalogolnék az egész hegységen. Bár az időjárás nem ígérkezett felhőtlennek (szó szerint és átvitt értelemben sem) mégis úgy döntöttem, itt volna az ideje megvalósítani ezt a túrát.

Reggel a vasútállomáson öt-hat perc késéssel érkezett az EuroCity, így félő volt, hogy lekésem a csatlakozást. S valóban: mikor leszálltam Szobon a vonatról busznak nyoma sem volt sehol. Már épp a MÁV számlájára akartam írni, hogy ezt a túrámat is sikeresen elrontották, amikor felfedeztem, hogy július 1-től módosítottak a volánbuszok menetrendjén és a korábban 6:33-kor induló járatot áttették 7:05-re. Így aztán nagyobb nehézségek nélkül nyolc óra előtt meg is érkeztem Bernecebarátiba.

Innentől a kék jelzésen mentem, s rögtön megcsodáltam, hogy mennyi szép, rendezett porta van a település eme részén, eddig a legtöbbször a Nagy-völgy felé indultam, gondoltam itt lenne az idő egy kicsit újítani a dolgokon. Az eső zuhogott, így az első komolyabb emelkedő (amit még csak meredeknek sem lehet nevezni) már akadályt jelentett a sár miatt.

Valahogy ezen túljutottam, majd egy erdei szakasz után kiértem az Irtvány nevű részhez, innentől kezdve már ismerős volt az út. A Csitár-kereszt utáni szakaszt szeretem, az a néhány útmenti fenyő nagyon hangulatossá teszi az utat. Az Ötholdas nevű nagyobb rét után a zöld jelzésre váltottam és leereszkedtem a Kalakocs-völgy bejáratához, ahol épp sátorozók ébredeztek. Az Oszlopó-forrásnál levő kunyhónál tartottam az első pihenőt, ezután vágtam neki az Oszlopó-bércnek, melyen eddig még nem voltam. Az eleje meredeken emelkedik, de utána szelídebbé válik az út, főleg, hogy ki is szélesedik. Az út mellett egy vaddisznót ijesztettem el, majd amikor közelebb mentem ahhoz a helyhez több kisvaddisznó is odébb állt. A korábbi tapasztalatok után most már én is figyelmesebb voltam, ha a kicsinyei is ott vannak a kocának nem árt  kicsit jobban figyelni. Egy ködösebb, sejtelemesebb rész után pontosan ott értem ki a sárga jelzéshez ahol szerettem volna.

Ezután a lehető legrövidebb úton leereszkedtem a Király-kúthoz, ahol éppen kannákba töltötték a kristálytiszta forrásvizet, hogy aztán autóval vigyék azt haza.

Megtöltöttem én is a palackomat és indultam is tovább Királyháza irányába. Az úton három fiatal jött kocogva szemben, és mivel olyan idiótán nevetgéltek arra gondoltam nem köszönök nekik. Pár perccel később egy srác és egy lány is jött velem szemben, de amikor a lány nevetve hangosan "Szép jó napot!" köszönéssel illetett (persze csak viccből) akkor már nekem is elhagyta a számat mosolygás közben egy "Hello!". Rögtön ezután letértem az útról és elindultam a Jelesfa-patak völgyében.

Viszonylag jól járható az erdészeti út, így könnyen tudtam felfelé haladni. Az eső körülbelül ilyen tájban állt el. Már egész messziről észrevettem egy vaddisznót is meg egy őzt is az úton, hiába, szép lassan az ember szeme is hozzászokik a mozgáshoz és már messziről kiszúrja ha valami élő van a környezetében. A völgy végénél felmásztam a kék négyzet jelzéshez, majd a Málna-hegyet megkerülve a Csóványost vettem célba.

Akármilyen hihetetlen is volt számomra, de ezen a szakaszon felfelé - annak ellenére hogy lefelé vagy tizenötször - még nem mentem.

Csóványosra felérve az fogadott amit reméltem: sehol sem volt egy lélek sem. Kissé meglepődtem mert messze nem volt olyan szemetes a padok környéke (szerencsére) mint mondjuk 2 héttel ezelőtt.

Ezután a Nagy-Hideg-hegy felé indultam tovább, de a Vilma-pihenőnél hallottam, hogy nem messze az úton hangoskodnak, úgyhogy fogtam magam és leereszkedtem a piros háromszög jelzéshez. Ekkor még ködös volt minden, viszont kisütött a Nap, így egészen különös hangulata volt a tájnak, mint ahogy azt talán a képek is mutatják.

Közvetlenül ezután a köd felszállt és már csak a Nap sugarainak hatása látszódott mindenhol: több órás esőzést követően minden elkezdett száradni.

Később a Rakodónál gondoltam egyet és módosítottam az eredeti útvonaltervemen, s a K+ jelzésen a Lósóskás-rét irányába indultam lefelé. Ott ahol elválik a kék háromszög jelzés a susnyás részt ügyesen most is kihagytam, majd a jelzéseket követtem a Szimandli nevű részig.

Útközben egy szalamandrát is láttam, amely sajnos feldobta a talpát. Szó szerint, mind a négyet. A kék jelzést követve ezután lemásztam Bányapusztára ahol tartottam egy uzsonnaszünetet. A Hevér-delelőn át a Kovács-patak völgyébe ereszkedtem, ahonnan pedig a Fagyos-kút és a mellette levő házikó volt a célpont.

Délután négy óra volt ekkor. Innen a sárga négyzet majd S+ jelzéseket követve Kisirtáspusztára mentem, ahol most először láttam, hogy a csúcsfordítónál levő házban vannak: éppen sütgettek valamit. A S+ jelzésen félóra alatt értem el idén már sokadszorra Nagyirtáspusztát, ahol nem voltak valami sokan, s ahogy hallottam részben azok is külföldiek.

Innentől a már ismert úton mentem ezután, a vadászház után a turistaúttal ellentétes irányba kanyarodva. Itt jött velem szemben egy férfi aki inkább kirándulónak tűnt, mint túrázónak. Amikor visszaköszönt biztos voltam benne, hogy nem is magyar. Kereszteztem az erdészeti úton a zöld jelzést, majd mikor már azt hittem, hogy kifogyóban vannak a készleteim eszembe jutott, hogy van egy Snickers még a hátizsákomban, így - ha csak rövid időre is de - újult erővel folytathattam az utat. Az volt a célom, hogy a fenyőerdőben - ahol tavasszal már jöttem - keresztirányban menjek végig a múltkori túrához képest,

azonban úgy látszik annyira el voltam foglalva a fotózással, hogy egy kereszteződést elnéztem, így pontosan ott lyukadtam ki, mint azon az ominózus túrán.

Kiérve a mezőre a már jól ismert úton mentem Kóspallag irányába, nem sokkal később a falu is feltűnt.

Ezután a Rablótanya kulcsosházhoz is tettem egy kis kitérőt, majd a kóspallagi elágazásnál ballagtam ki az országútra. Innen egy meglehetősen unalmas és sáros szakasz után értem el a Békás-rétre, ahonnan visszatekintve láttam a Csóványost.

Érdekes volt belegondolni, hogy pontosan hat órával ezelőtt még ott voltam fent a kilátónál. A törökmezei turistaház előtt még megpihentem a közelben levő halastónál is.

Amúgy az erőm ekkortájt kezdett már elfogyni.

Amikor kiértem a Köves-mező felé tartó betonútra sokáig észre se vettem, hogy egy szivárvány van mellettem, pedig majdnem kiszúrta a szememet olyan közel volt. A betonúton mentem tovább, majd a piros jelzésen indultam lefelé Nagymaros irányába.

Szemben - habár sötétedett - jól látszódott a visegrádi vár is. Körülbelül fél órával a vonat érkezése előtt értem be Nagymaros központjába, így volt időm a Duna mellett üldögélve megcsodálni az este kivilágított szemközti várat is.

Táv: 53 km    Szintemelkedés: kb. 1800m    7:55-21:00