2010. július 15.
Úgy alakult a túrát megelőző 2-3 hétben, hogy nem volt lehetőségem kimozdulni a városból, így már régen látott izgalommal vártam a túrát, annak ellenére, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet a különböző időjárás-jelentésekben 35 fok volt árnyékban, amit erre a csütörtöki napra mondtak. A hegyekben mindig pár fokkal hűvösebb az idő (nyáron is, télen is a 800 méter feletti részeken akár 6-8 fokkal, vagy még többel is hidegebb lehet) ebben tudtam csak reménykedni. Ezúttal is Bernecebarátiról indultam (ahhoz képest, hogy 2010 előtt egyszer sem indultam innen, idén már négyszer is) s hamar rá kellett jönnöm, hogy lehet, hogy nem is a meleg lesz a legnagyobb ellenfelem, hanem a rovarok. A Máriácska nevű kegyhely teljesen üres volt, remélem csak tisztítják, meg ilyesmi, s nem ellopták az egészet szentképestül, mindenestül. Követtem a sárga kereszt jelzést, s ádáz küzdelmet folytattam a legyek és szúnyogok ellen, elképesztően sok van belőlük, főleg az ún. Külső- és Belső-tólak nevű résznél, ami gyakorlatilag egy lápszerű képződmény.
Természetesen arra azért szakítottam időt, hogy megnézzem a Katonasírok nevű emlékhelyet, ahol az 1944 telén a közeli erdőben kivégzett magyar katonáknak állítottak emléket. Nem sokkal később az út baloldalán egy fakereszt egy vaddiszó által megölt kanászra emlékeztetett. Amikor elértem a sárga jelzést az egykori Varjasi vadászháznál egyből lefelé indultam a sárga kör jelzésen. Olvastam az Ipolyerdő Zrt. honlapján, hogy ez a szakasz elég járhatatlan a viharok miatt és igen: én sem tudtam az úton menni, egy idő után meguntam az állandó mászást és inkább az út melletti kiszáradt patakmederben ereszkedtem le a Kenyeres Balázs-forrásig. Itt volt néhány sátrazó, azt, hogy egy nagyobb család vagy egy kisebb baráti társaság volt nem tudtam eldönteni, gyerekek és jóval idősebbek egyaránt voltak. Az aszfaltúton indultam, ahol kisvártatva lehagyott egy biciklivel közlekedő iskoláscsoport. A Cukorháza nevű résznél (nagyon csalóka ez a név, hiszen a cukorról a finom édességek, a kalóriaforrás jut az ember eszébe, míg a házáról az, hogy van ott valami ház, menedék, esetleg még víz is.
Igazából nem volt ott semmi néhány nagy farönkön és a 35-36 fokon kívül.) lefordultam a betonról és elindultam felfelé az erdészeti úton, na nem azon, amelyik a Miklós-tető fele megy, hanem a másikon, de ott, ahol az út eltér a Dosnya-patak völgyétől ott én a patak völgyét választottam, s egy közepesen emelkedő rész után értem el a Dosnyai munkásszálláshoz.
Sajnos jobb képet nem tudtam róla csinálni, mert itt a képen közelinek tűnik, a valóság azonban az, hogy le kellett volna mászni a patakhoz, mert én a völgy túloldalán voltam, ehhez meg nem igen volt akaraterőm. Következett egy újabb bükkös, jelentősebb károkkal, mint eddig bármelyik ilyen jellegű erdő a nap folyamán. Még egy utolsó komoly rész volt hátra, és utána fent is találtam magam a zöld jelzésen.
Innen a Magosfa irányba indultam, de rögtön az első útnál lefordultam balra, úgy terveztem, hogy kimászok a Tamásvár-bércre, de mivel otthon hagytam a térképem(!) ezért erre az útra nem emlékeztem, hogy hol kellett volna lefordulni (mellesleg nem árt ha az embernek jó a memóriája: a túra előtt 3 nappal néztem még meg merre szeretnék menni és kb. 90%-ban emlékeztem is az útvonalra) így nemsokára becsatlakozott a Z+ jelzés jobbról és rögtön a Nagy-Oros-bércen találtam magamat. Ez az egyik kedvenc helyem a Börzsönyben, mert sokfelé ellátni innen, mivel néhány fán kívül nemigen van semmi olyan a bércen, ami akadályozná a kilátást.
Követve az utat lementem egész a Tüdős-forrásig, ami sajnos ki volt száradva, így kénytelen voltam útvonalat módosítani, s visszamenni egészen a Kenyeres-forrásig.
Mivelhogy semmi kedvem nem volt pontosan arra menni, mint odafele, ezért ahol az út élesen balra fordult én mentem előre, letértem az útról, s egy bükkösben, majd később egy patakmeder mellett leértem a Kemence-patakhoz. A forrásnál feltöltöttem a készleteimet és Királyháza felé vettem az irányt. Ekkor két óra volt, a legjobban ekkor égetett a Nap.
Elindultam a piros jelzésen felfelé, ami a nap legbrutálisabb része volt, csak úgy folyt róla a víz. Szerettem volna minél hamarabb túllenni a túra utolsó nehéz emelkedőjén. Ezért lehetséges az, hogy a forrástól a P és S jelzések találkozásáig kereken 30 perc alatt eljutottam. Itt egy viszonylag hosszabb pihenő után indultam a Bugyihó felé, a csúcsot kihagytam, de nem sokkal utána pompás képeket lehetett készíteni a Király-kúti-bércről és a Kemence-patak völgyéről.
Valahol a Csurgó-fejezet környékén jártam már, amikor kettő, majd mellettük még három havasi cincért láttam. Ha nem tudtam volna, hogy hogyan szaporodnak azt hittem volna, hogy ez valami párzás, mert elég érdekes pozíciót vettek fel.
Talán a legszebb magyar rovar, nekem legalábbis igencsak tetszenek. Lementem a Wenckheim-útig, majd továbbmenve a kék négyzeten Pénzásásnál tértem csak le róla.
Letérvén az előző jelzésről itt a kéken folytattam az utat, mert ezen a részen nem voltam még. Pár perccel később értem az egykori Szondi-kulcsosház romjaihoz.
Elszomorító, hogy ilyen állapotban lehet látni régen népszerű turistaházakat. Azt hittem a túra első órája volt a legrosszabb, de tévedtem, az a mennyiségű rovar, ami itt van, az minden képzeletet felülmúl. És hát ugyebár 30 km megtétele után az ember már a legyek elhessegetését se bírja olyan jól agyilag.
Túljutottam azért nagy nehezen ezen a részen, s végre kiértem egy házhoz. A házat megkerülve a másik ház oldalában (csak ez a két ház volt ott) 2 kutya szaladt felém, és a nagyobbik igen támadó jelleggel. Amióta az egyik túrámon volt osztálytársamat megharapta egy kutya a Gerecsében óvatosabb vagyok az ilyenekkel. Visszamentem a másik házhoz, ahol pont kint voltak a kertben, mondták, hogy a kutya nem az övék, hanem a szomszédé, és hogy igen, nagyon vad, de majd szól neki, hogy zárja el amíg elmegyek. Bement telefonálni, és kihozott nekem egy üveg vizet, amit ezúttal is köszönök neki. Kijött egy egyáltalán nem bizalomgerjesztő arcú nő (amilyen a gazda, olyan a kutyája?) majd bevitte a kutyát a házba, így el tudtam menni. Sose értettem az ilyen embereket, kint hagyják megkötözetlenül a kerítésen kívül az agresszív kutyájukat (ráadásul egy turistaút mellett), ha az megtámad valakit komolyan és a kutyát elaltatják akkor meg ők vannak felháborodva. Itt letértem a turistaútról és egy betonúton mentem be Diósjenőre. Érdekesség, hogy az út átmegy egy amolyan "ex-TSZ"-en, ahol most is dolgoztak. Még jó, hogy a kapu nyitva volt elöl is hátul is, ilyet még mondjuk nem láttam, hogy egy betonút, ami házakhoz vezet egyszerűen csak átmegy egy kerítéssel körbevett gazdaságon.
A túra középső része még a hatalmas forróság ellenére is jó volt nagyon, a meleget jól tükrözi az a tény, hogy a bő nyolc óra alatt 6,5 liter vizet ittam.
Mivel augusztus elejéig egy Balkán-túrán veszek részt, ezért most egy darabig nem leszek, addig is mindenkinek jó túrázást, jó pihenést és kellemes nyarat kívánok!:)
A túra adatai: Táv: 37,5 km Szintemelkedés: kb. 1250m 9:25-17:50