2011. április 2.

Egyértelműen az idei év eddigi legszebb túrája volt ez! Amilyen szép volt viszont olyan nehéz is: még egy túrán se fordult eddig elő, hogy három "nagy" hegyet másszak meg (hogy ez pontosan mit jelent az majd kiderül a leírásból), így nem csoda hogy eléggé kimerített a sok hegymászás. Jól indult a nap: körülbelül 10 másodpercen múlott, hogy lekéssem a vonatot, de szerencsére elértem. Kár lett volna, hogy ha az előzetesen elgondolt útvonalon változtatnom kellett volna.

Kismarostól Ipolytölgyesig a vonatból és buszból csak a hatalmas ködöt lehetett látni az ablakokon keresztül, de ahogy az lenni szokott: ahogy a busz a nagybörzsönyi magaslatra ért kijöttünk a ködből és a túrát már szikrázó napsütésben kezdehettem meg. A túra elején a jól megszokott Altáró felé vezető utat követtem, majd a völgy bejáratánál a Magyar-hegyre tartó piros jelzésen folytattam az utat. A nap folyamán igencsak ritkaságszámba ment az, hogy turistaúton mentem, legtöbbször jelzetlen utakon, ösvényeken gyalogoltam.

Negyedórányi viszonylag meredekebb rész után értem el a magyar-hegyi vadászházhoz, ahol - habár a környezete szépen rendben van tartva - senki sem volt ezúttal sem. Egy kisebb reggeliszünet után indultam tovább felfelé. A piros jelzésen már többször jártam, nekem már sok újdonságot nem tud mutatni, ellenben még otthon láttam a térképen, hogy van egy rövidebb - ám de meredekebb - út a csúcs irányába. Így hát a jelzett útról letértem, s nem sokkal később azt vettem észre, hogy bizony lent nagyon "megült" a köd, nem akar felszállni.

Kilátóhely nem volt sajnos, de nem akartam úgy továbbmenni, hogy nem örökítem meg ezt, ezért sok-sok év után újra famászásra kellett vetemednem. Szerencsére az ágak elbírtak, nem lett volna jó a túra elején egy 4-5 méteres zuhanással indítani. Ezután meredekebbre fordult az út, s kisvártatva muflonokat vettem észre a bokrok mögött. Sajnos ők is észrevettek, így ha nem is olyan sebesen, de odébbálltak. Nem tudom hányan lehetettek, én csak olyan 5-6 állatot láttam, de valószínűleg többen voltak, mert amikor odaértem olyan szag fogadott, mintha az állatkertben lennék. Innen csak percek kérdése volt, hogy az út ismét csatlakozzon a piros jelzéshez.

Tettem egy rövid kitérőt a Magyar-hegy 714 méteres csúcsára, ahonnan pedig 2 szarvast sikerült elijesztenem. Hiába, ha az ember nem elég figyelmes az elszáradt leveleken való sétálás is túl nagy zajjal jár, s a "láthatatlanság" rovására megy. Miután leereszkedtem a Magyar-hegyről a Lófarú nevű 726 méteres csúcs előtti völgyben lefelé indultam. Miután áthámoztam magam a tüskés bokrokon felmentem egy jártabb úthoz és egész a Hegyes-hegyi rádiótoronyig mentem. A Börzsöny közvetlen, hegyvidéki, belsőbb területén ez az egyetlen ilyen objektum, szerencsére például a Zemplénnel (Kánya-hegy) vagy a Bükkel (Bánkút) ellentétben nem bolygatták meg a hegységet, remélem ez így is fog maradni. A köd itt már felszállóban volt, igaz háromnegyed tizenegy felé járt az idő. Lefelé indultam, szintben egész 300 méterig ereszkedtem le. Mivel térképet nem hoztam itt nem volt egyszerű a tájékozódás, készítettem is otthon magamnak egy kis segítséget, ezzel már azért jól boldogultam. Miután két patakon is átkeltem ismét felfelé indultam. Egy nagyobb irtás mellett egy kis építmény volt, ami akár még 2 személyes fekvőhelynek is kiváló extrémebb túrázók számára.

Favágók itt nem csak egy-két motorolajos flaskát, hanem 50 literes Agip-os hordót is "ittfelejtettek". Elmehetnének a fenébe...Innentől nagyon meredeken kezdett emelkedni az út. Kezdetben a Taricska-bércen, majd a Lófarú-bércen ment az út. Amikorra az ösvény felért a gerincre onnantól nagyon-nagyon élveztem már a felfelé mászást. Nagyon szeretem a bérceket, amikor az ember letekint s mindkét keze felé 40-50 méter mély völgyek vannak, s ő egy néhány méter széles ösvényen baktat felfelé a csúcs meghódításának reményében.

Ritkán láttam eddig ilyet: körülbelül 500-600 méteres magasságban az északi lejtőkön már kizárólag csak bükkösök vannak, és nagyon jól lehetett látni, hogy milyen éles a határ a gerincen. Az ösvény a Vár-bérc felé ment, én azonban a nyugati gerinc legmagasabb csúcsát, a 743 méter magas Vár-bükköt is megszerettem volna mászni, így további 50-60 méter -akkor már elég szenvedős- emelkedő várt rám. Tíz perccel múlt dél mikorra felértem. Bár nem szoktam az ilyet nézni, de biztos vagyok benne, hogy ez egyéni csúcs: 3 óra 20 perc alatt 1100 méter emelkedőt jöttem, ez azért egy teljesítménytúrázónak is becsületére válna. Egy rövidebb ebédszünetet követően

indultam tovább a Vár-bérc, majd a Vár-nyereg irányába. A nyeregből most nem a már bevált piros jelzésen mentem a Holló-kő irányába (pedig egészen 11 óráig ez szerepelt a terveim közt) hanem egy jelzetlen úton, ami irányban hasonló a turistaúthoz, csak lejjebb megy annál szintben. Néhány száz méter után úgy gondoltam, hogy ideje lenne most már a Hamuház irányába indulni.

Erdősebb részt valamivel később tisztásabb váltott, majd kiértem egy helyre ahonnan nagyszerű volt a kilátás.

Sejtettem, hogy a Kilátó-bércen vagyok, otthon a térképen már sokszor néztem ezt, de eddig nem jöttem erre valamiért. Leültem és csináltam pár képet, tényleg nagy élmény volt ott lenni, nem tudom a képekből mennyire jön ez át. A Halyagos csúcsa mögül a Csóványos és a Magosfa teteje csak éppen, hogy kilógott, a Drinó-völgyre is pazar volt a rálátás. Innen már nem volt sok hátra a lefelémenetből, amikor leértem a Csarna-patak völgyébe messziről néhány túrázót láttam jönni mögöttem.

Hamuháznál ezúttal nem álltam meg, hanem csak a Halyagosi háznál egy rövidebb időre.

Otthon azt gondoltam ki, hogy a Mogyorós-gerinc három közel hasonló magasságú csúcsán átmászva ereszkedek le a Rákos-patak völgyébe. A sorrendben 528, 539, majd 555 méteres csúcsok megmászása közben egy vaddisznót is láttam, csak hogy teljes legyen a paletta.

Ritkán fordul elő, hogy egy túrán őzt, szarvast, muflont és vaddisznót is látok. Gyönyörű volt az idő, amikor a Rákosi-rét mellett (a rét persze a patakról kapta a nevét mielőtt valaki másra gondolna) leértem a patakhoz. A Mogyorós-bérc és a Viski-bérc szorításában kezdtem neki hol a patak mellett, hol a patakban felfelé mászni a völgyben, út az persze a közelben sem volt, ellenben a régesrégi kisvasút nyomait még egy-két helyen lehetett látni. 

Szerintem a Rákos-patak völgye a Drinó-völggyel és a Rózsa-völggyel együtt a Börzsöny három legérintetlenebb területe.

Ahogy feljebb másztam egyre meredekebb lett a völgy, majd a végén már komoly nehézségek árán tudtam csak felfelé menni. Éppen a Sas-kőnél ér végéet a völgy, amely a Börzsöny egyik jelentős sziklaalakzata.

Gondolkodtam még útközben, hogy vajon megtalálom-e majd, de ezt egyszerűen nem lehet nem észrevenni, legalább 15-20 méter magas, hatalmas sziklatömbről van szó. Kilátás a tetejéről most nem volt a fák ágai miatt, így még feljebb mentem, ahol nem sokára a kék és pirtos háromszög jelzésű turistautakra tértem rá. A Csóványost innen már nagyon könnyen másztam meg, fel se tűnt, hogy közben 80 métert emelkedett az út. Fent legalább 30-an voltak (sajnos), így pár perc pihenő után kereken fél négykor indultam lefelé a kék jelzésen. 21 kilométernél jártam ekkor, s már több, mint 1800 méter szintemelkedésnél. A Három-hárs-gerincen mentem, az időjárásra egy panasz se lehetett.

Egyszer csak lentről a Királyrétről induló útról krosszmotoros(ok) hangját hallottam. Ó, hogy zuhannának le a hegyről az ilyenek. Ott helyben durvább dolgok is eszembe jutottak, de azok a kifejezések nem valók ide. A Foltán-kereszttől a Hosszú-bérc déli oldalán levő jelzetlen úton mentem, majd úgy döntöttem, hogy felmászok a Rákos-patak-hegy csúcsára is. A hegy 613 méter magas, de abból az irányból ahonnan én jöttem a relatív magassága nem volt 50 méter sem. Visszamentem a völgy bejáratáig utána, s a Boros-patak-völgye felé indultam. A völgyből rendkívül érdekes, már-már ijesztő hang hallatszott. Olyan volt, mint egy kutyaugatás, de már többször is előfordult, hogy láttam, hogy egy madárról volt csak szó. Nem tudjátok véletlenül melyik madár ad ki erősen kutyaugatáshoz hasonlító hangot? A Cseresnyés-völgy bejáratához érve a Diósjenő felé vezető erdészeti úton mentem, egész addig, ahol múltkor a kék jelzésről becsatlakoztam. Most ugyanarra mentem, csak ellenkező irányban.

Követtem a kék jelzést, majd a Béla-rétnél a zöldre váltottam.

Lemenőben volt ekkor már a Nap s nagyon szépen megvilágította a rétet. A távolban a régi honvédsági terület egyik lakatlan háza is feltűnt a Vasbánya-hegy környékén. Jó nagy sárban, de végül leértem a királyréti műúthoz, időben, bő negyedórával a busz indulása előtt. Kár, hogy Ákos bá büféje ekkor már be volt zárva, így a Arany Ászoknak most sajnos megkegyelmeztem...

A gyönyörű idő mellett ami még nagyon jó volt ebben a túrában az az, hogy sikerült három (Kilátó-bérc, Lófarú-bérc, Rákos-patak völgye) nagyon klassz részt is felfedeznem magamnak, ezekre a helyekre még szerintem idén visszamegyek.

Táv: 34,5km    Szintemelkedés: kb. 2000m    8:50-18:20