2011. március 20.

Már régebb óta "szemezgettem" a térképen Parassapusztával. Sokszor voltam Szlovákiában, így megannyiszor átléptem itt az országhatárt, de ilyenkor legtöbbször a Börzsöny csak mint érdekesség játszott szerepet, azt nézvén hazafele jövet, hogy na vajon mikor bukkan fel szeretett hegységem.

Sajnos a közlekedés sajátosságai miatt reggel öt órakor kellett kelnem, de egy jó túráért cserébe az ember ilyen áldozatokat könnyű szívvel meghoz. Drégelypalánkra a Bzmot-tal nyolc óra után pár perccel értem. A buszra nem kellett sokat várni. Nem volt onnan már hosszú az út, csak egy szűk negyedóra, viszont az feltűnt, hogy rajtam kívül senki se kapott jegyet, mindenki csak a vezető kezébe nyomott valamennyi pénzt, azt már ment is hátra. Sejtem ennek a lényegét, de hogy hogy tud elszámolni azzal a vezető, hogy egész úton egy utasa volt csak azt nem tudom. Miután a busz lerakott közvetlenül a többnyire török kamionokból álló sor előtt, elindultam dél felé.

Kezdetben hatalmas volt a sár, alig lehetett menni, és az út jobb oldalán kerítés vezetett végig, amire figyelmeztetés is ki volt rakva, hogy valamennyi áram folydogál benne. Ekkor láttam idén az első virágokat, meg is örültem kicsit, végre itt van már tényleg a tavasz, gondoltam. A kerítés túloldalán, ott ahol az út keleti irányba fordult, egy ház is állt, de megközelíteni azt sajnos nem tudtam. Térképem nem volt, mivel arról a térképről amit túrákhoz szoktam használni ez a rész már évek óta hiányzik, azt a térképet pedig, amire a bejárt útvonalakat jelölgetem otthon nem akartam meggyűrni a táskában, így az alapján kellett tájékozódnom, amit otthon a túra előtti este a fejembe véstem. Szerencsére sikerült megtalálni az Ispán-völgy bejáratát, így azon keresztül indultam a Hármashatár irányába. Útközben több helyen is patakok csordogáltak le a hegyoldalról, mint amilyen az első képen is látható. Az egyik átkelőhelyen láttam egy egész friss elhullott vaddisznót.

Érdekes volt, mert egyik részén még ott volt a bőr, míg a gerincoszlopának egy része teljesen le volt csupaszítva. A völgyet amúgy ajánlom mindenkinek, nagyon szép, csöndes, s ha nincs ekkora sár, akkor biztos még jobb ott túrázni. A Hármashatár előtti rész eléggé meredek és bozótokkal rendkívül be van nőve, így kicsit kerülnöm kellett, de természetesen felértem, így, térképek nélkül is, kereken tíz órakor. Ott kicsit leültem, s ismételten ráeszméltem, hogy mennyire klassz hely ez az Északi-Börzsöny. Akármennyire is hihetelen Drégelyvártól és Deszkáspusztától nyugatra mindössze kétszer találkoztam eddig emberrel életemben, ha a Berencebaráti határától nem messze levő gombaszedőket és a nagy-völgyi utat nem számolom. Én személy szerint nagyon örülök ennek az "elhagyatottságnak", sajnos talán már csak erről az északi részről tudom elmondani, hogy meglep, ha emberrel találkozok.

Amikor lejjebb értem láttam, hogy bizony a Csóványost, Magosfát hó borítja. Igaz, a hírekben előző nap hallottam, hogy a Mátrában havazott, de mégis, a szikrázó napsütésben, és a majdnem tíz fokos időben már egy kicsit furcsa. Az Ötholdas nevű résznél próbáltam a zöld jelzéseket követni, de mivel az egyik jelzés után sehogy se találtam a következőt, így úgy döntöttem lemászok a völgybe. Egy kis patakvölgybe értem, ami rögtön a Kalakocs-völgybe torkollott. Ott nagy nehezen felmásztam az erdészeti úthoz, majd legyalogoltam a Nagy-völgyi-patakig. Éppen jött egy furgon, amiből 4-5 külső alapján nagyon nem turista mászott ki, egy vadász kinézetű fickó angolul próbálta mondani nekik merről jöhettem, legalábbis 10-20 méter távolságból ezt értettem.

Indultam is rögtön tovább, amikor egy óriási nehezséggel találtam szembe magam: a patak eléggé meg volt áradva, átkelési lehetőséget meg sehol se találtam. Nyári forróságban gondolkodás nélkül belegyalogok a patakba, most azonban olyan erős sodrása volt, hogy nem mertem. Sőt, egy majdnem tíz centiméter vastag ágat is lenyomtam a víz aljára, hogy megnézzem milyen mély (a vékonyabbak eltörtek), és nem kevesebb, mint másfél méter volt a vízszint. Ilyen jéghideg víz esetében azért ez nem gyerekjáték, így kb. 15-20 percem telt el azzal, hogy megtaláljam a legjobb helyet.

Végülis sikerült, s habár bosszantott, hogy ennyi idő elment ezzel, azért a kedvemet nem vette el a túrázástól.

Komoly emelkedő következett, egy olyan völgyben ahol nem hinném, hogy sok turista jár: a Lopona-bérc nyugati oldalánál levő völgyben, úgy, hogy nem sokkal a Lopona-völgy előtt értem fel a sárga jelzéshez.

Sajnáltam kicsit, hogy kimaradt a Cicőke, mert onnan szép a kilátás, és érdekelt volna mennyire havas a Magas-Börzsöny így távolabbról. A sárga jelzést elhagyva a piroson ereszkedtem le Királyházára. Sajnos idén már sokadszor kell írnom, de nem tehetek mást: a jelzés mentén nagymértékű fakitermelés folyik, az egyik laposabb részen egy ló is volt, és egy lakókocsi, abban azonban nem volt senki.

Egyszerűen nem értem, hogy mi a fenének kell ennyi fát kivágni, amikor a völgyek még mindig tele vannak a tavaly nyár eleji viharok miatt kidőlt fákkal. Újabb és újabb területeken történik tarvágás. Nem találtam a neten semmilyen statisztikát az erdészet vagy a nezeti park honlapján, de én meg vagyok győződve, hogy évről évre több fát vágnak ki, és hogy őszintén megmondjam lehet itt ódákat zengeni a tudatos erdőgazdálkodásról, meg ilyenekről, szerintem azonban ami itt zajlik az tudatos környezetrombolás. Nem elég, hogy az erdő széléről a magánemberek lopják a fát? A Magas-Börzsönyt nem kellene megbolygatni. Az erdő az megvolt már az ember előtt is, így nem hinném, hogy olyan nagyon fontos lenne ennyire beavatkoznunk a természetbe. És hogy őszinte legyek én nemigen láttam új telepítéseket sehol. Persze gondolom én, hogy az erdészetnek is meg kell élnie valamiből. Szerencsére Királyházánál nagyon könnyen át tudtam kelni a patakon, ugyanazon a farönkön amin tavaly ilyenttájt is. Fél egy volt, így itt volt az ideje egy ebédszünetnek. A kék négyzeten, a Dobogó-bérc felé indultam tovább, évek óta nem jártam már erre. Miközben mentem percekig favágók motorfűrészét kellett hallgatnom, és olyan szinten ideges lettem, hogy elhatárzotam, hogy ha legközelebb is ilyeneket látok írni fogok egy-két illetékes helyre, politikai szervezetnek, stb. hogy ezt azért mégse kéne. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a teherautók miatt a hóolvadás után hihetetlen nagy sár lesz, egyes utakat már így is teljesen tönkretettek. Csináltam pár képet a Dobogó-bérc csúcskövénél, majd indultam tovább. Nem a megszokott úton mentem, hanem jobbra lefordultam a kék négyzetről, és egy kanyargós úton a Málna-hegy oldalában elmentem egész a Fekete M.-forrásig. Ezen a részen láttam először havat a nap folyamán. Itt nem a régi zöld háromszöget követtem aztán, hanam azt az utat, amely a Pogányvári-kaszáló felé visz.

Nagyon szépen sütött ekkor a Nap, s seperc alatt oda is értem. Egyből elindultam a Pogányvár irányába felfelé, az azonban rögtön szembetűnt, hogy lábnyom az egy szál se. Kimentem a Pogányvár alatti kilátóhelyhez is, ahonnan gyönyörű a kilátás észak felé, nagy hiba lett volna ezt kihagyni.

Legalább 50 méterrel a Nagy-Mána 707 méteres csúcsa fölött található ez a hely, így a sziklás Nagy-Mána mögött az északi rész, és a távolabbi szlovák hegyek is jól láthatóak voltak.

Amikor a Pogányvár után lemásztam a kis tisztáshoz meglepődve vettem észre, hogy itt már bizony vannak lábnyomok, sőt narancshéjak mellé ültem le éppen.

Innentől feléfelé már igazán téliesen nézett ki a táj.

Amikor a Varsa-tetőnél kimásztam a zöld jelzéshez a hóban 2 biciklinyomot pillantottam meg. Az jutott eszembe, hogy ezek talán oldbikeold kolléga nyomai is lehetnek, és tényleg: amikor felértem a Csóványoshoz egy társasághoz felért egy másik csoport akiknek valaki azt újságolta éppen, hogy találkoztak "oldbike"-al. Hát most is elkerültük egymást. De ami késik, nem múlik:) Kereken negyed négykor másztam fel a kilátóba, ahol hasonlóan jeges volt minden, mint a tavaly március közepi túránál. Természetesen a főgerincen mentem a Szabó-kövek felé, s kimásztam a Hangyás-bérc szikláihoz is.

Sajnos időm az nem valami sok volt ekkor már. 

Letérve a fő útvonalról a Három-hárs-üstöke felé folytattam a túrát, majd miután leértem az Újpest-forrás környékére meglepődve láttam hogy elszaladt az idő: kereken fél ötöt mutatott az óra. Nem voltam benne biztos, hogy 17:30-kor vagy 17:40-kor megy a busz Királyrétről, így rohamléptekkel elindultam lefelé. Annyira jól sikerült behozni az időt, hogy az utolsó 2-3 kilométert aztán már nyugodt tempóban sétáltam le. A változatosság kedvéért a kék négyzeten a menedék után nem tértem le a Petőfi-forrás irányába, hanem mentem tovább egyenesen, így valahol a Fatornyos Fogadó környékén lyukadtam ki. 

Szerencsére annyi időm még volt, hogy Ákos bánál felfrissítsem magam.

A túra adati: Táv: 31,5km    Szintemelkedés: kb. 1500m    8:35-17:20