2010. december 30.
Mivel hónapok óta nem voltam már a hegyekben, ezért igencsak vártam már ezt a kis túrát, annak ellenére hogy dermesztően hidegről lehetett olvasni mindenhol. Nagybörzsönyben a buszról leszállva elég ködös, télies, zord idő fogadott. A faluból mihamarabb kikecmeregtem, majd következtek az első nehézségek. Már a falu végekor eszembe jutott, hogy párszáz méterre onnan a patak átfolyik az úton, és hogy már nyáron is nehézségeim adódtak emiatt.
Sajnos mivel nem találtam sehol megfelelő átkelési pontot, ezért úgy döntöttem, hogy az úttal és a patakkal párhuzamos szántóföld szélén megyek egy darabon. Nagy nehezen végül sikerült átugranom egy olyan részen, ahol kissé összeszűkült a meder. Az Altáróhoz vezető úton akármilyen fontos turistaútnak is számít, meg kell valljam több, mint öt éve voltam utoljára.
Ebben a nagy hidegben és sötétségben az út elején még nem is a tájban gyönyörködtem, hanem arra figyeltem, hogy el ne csússzak valamiben. Egy erdészeti terepjáró ez alatt az út alatt oda-vissza legalább négyszer elhaladt mellettem. Ha még egyszer jön már köszönök nekik - gondoltam magamban. Az előbb említettekből fakadóan magánál az Altárónál is jó rég voltam, én igazából egy házra emlékeztem csak, nem kettőre. A kék jelzésen mentem tovább, itt nem volt nehéz haladni, mert az úton elég sok keréknyom volt, s amikor elértem Bányapusztára akkor kiderült miért: a házak előtti részen egy 13-14 éves kinézetű sráccal találkoztam erdészruhában, majd a háznál több ember is fogadott.
Csináltam egy képet az éppen előbukkanó Napról, majd neki vágtam a Szimandli felé vezető emelkedőnek.
Igazából ez volt az első rész a túrán, ami nem esett valami jól. Tudtam viszont, hogy nem ez lesz az utolsó.
Abban a pillanatban amikor felértem, kisütött a Nap, és nem sokkal később, a kék háromszög kezdeti szakaszánál pedig már egészen csodálatos idő lett, készítettem is 2-3 meseszép képet.
Amúgy az úton teljesen friss hóban tapostam, ami csak azért is érdekes, mert turistaút, és szerintem legalább 2 napja nem esett hó a hegyekben sem.
Elmentem egész addig, ahol az út keresztezi a Kuruc-patakot én nem keltem át, hanem a patakkal párhuzamosan a völgybe leereszkedő úton indultam lefelé a Hamuház irányába.
Igazán útnak azért nem nevezném, mert legalább 3 olyan hely is volt ahol teljesen be volt nőve szúrós növényekkel. Egy kissé vérző kéz, és egy szintén EU-s pénzből felújított forrás (Kuruc-patak-forrás) után nagy nehezen lejutottam a Hamuházhoz, ahol többen is voltak, én meg ugye nem szeretem a nagy tumultust, így hát egyből indultam tovább a Halyagosi ház irányába.
Sokadik patak-átkelés után (ami néha azt jelentette hogy bokáig bele a jeges vízbe) végre elértem a Halyagosi Postás kulcsosházhoz, ahol meglepetésemre voltak. Innen kezdődött a túra izgalmas, felfedezős része.
Természetesen a bejárt terület fokozottan védett, de úgy gondolom, hogy -főleg ilyenkor télen- egy-egy ilyen jellegű kirándulás mindenképpen belefér. Az Egyház-patak völgyében indultam felfelé, a patak mellett ösvény nyomait véltem felfedezni a hóban. Itt már azért kissé fáradt voltam, de az igazán nehéz rész most következett: a patakvölgyből elindultam meredeken észak felé fel a gerincre. Mivel a térképemet otthon hagytam, ezért pontosan nem tudtam, hogy most a Halyagos és a Vadálló közötti részre érek fel, vagy a Vadálló és a Mogyorós-bérc közötti nyeregre. Gyakorlatilag egyikre se, mert majdnem, hogy pont a Vadálló tetején találtam magam. Onnan tudtam, hogy a Vadálló 613 méteres csúcsán vagyok, hogy Vosátka blogjában láttam egy fotót a szemközti Sátán-bércről ebbe az irányba, s ott feltűnt, hogy közvetlenül a csúcs alatt van egy rész, ahol nincsenek fák. Köszönet neki.
Csináltam itt pár képet a Magosfáról és a Drinó-patak völgyének felső részéről, majd leereszkedtem a Drinó-patak völgyébe. Úgy terveztem, hogy felmegyek a Csóványosra, de mivel majdnem fél kettő volt már, és szintben még csak épphogy 550 méter felett voltam, és a lábaim is ki voltak készülve, úgy döntöttem, hogy ezt most nem vállalom. Kicsit csalódott voltam, mert beterveztem ezt a Csóványos-mászást, de így utólag visszagondolva nagyon jó döntést hoztam. Visszamásztam a Vadállóra (így kell egy csúcsot húsz perc alatt kétszer is megmászni) majd elindultam a Halyagos irányába. A Halyagos gerince egyike azon kevés helyeknek ahol eddig nem voltam a Magas-Börzsönyben, most ezt is pótoltam. Az 586 méteres csúcson oszlop van szerencsére, legalább ez okozott egy kis örömöt, a fáradtságos mászás után. Jól lehet látni egyes helyeken a sáncvár erődítéseit még a 30 centis hórétegen át is. Két kisebb csúcs után leereszkedtem a Drinó-völgy bejáratához.
Ilyenkor hóban nagyon könnyű lefelé menni lejtőn, mert szinte fékezi az embert. Csak ugye a nem látszó gyökereket kell kikerülni. Amikor leértem pár perc eltelt, amíg át tudtam kelni a Drinó-patakon. A következő két kilométeren legalább ötször kell átkelni a patakon, s ebből csak egyetlen egyszer tudtam igénybe venni az egykori kisvasút hídját, de az is olyan hangokat adott ki, hogy nem teljesen éreztem magam biztonságban. Mikor már végre elértem volna a volt VILATI-üdülőhöz, akkor jött a legnehezebb, nem túl örömteli, amikor az átfagyott, fáradt ember elé ez a látvány tárul:
Ügyeskedni azért itt is lehetett, tehát megoldottam a dolgot. Innentől szép lassan kezdett is sötétetedni, és mire Kemencére értem egyrészt sötét lett, másrészt még hidegebb.
Régóta vártam már erre a túrára, és szerencsére az idő is kedvező volt most. Túrázóval nem találkoztam, ellenben az erdei házakban általában mindenhol voltak. Nagyon szép az erdő télen is, de én azért már várom a hóolvadást:)
A túra adatai: Táv: 23km Szintemelkedés: kb. 800 m 8:50-16:00