2010. június 26.

A vizsgaidőszak miatt igen rég voltam a hegyekben, ezért eléggé vártam már az újabb "randevút" a Börzsönnyel. Mivel a csütörtöki biológiai kémia vizsga a lehető legjobban sikerült jó kedvvel és nagy célokkal vágtam neki a túrának. Ha már lúd, legyen kövér, tartja a mondás. Ennek szellemében gondoltam ki azt, hogy mi lenne, ha a legészakkeletibb faluból elgyalogolnék az egyik legdélkeletibbe, persze hegyen-völgyön át, ahogy ezt a blog fejléce is hirdeti. Bernecebarátiról tíz perc késéssel tudtam csak elindulni, (Csak egyszer lenne már olyan, hogy sem a MÁV, sem a Volán nem késik!) a kéken akartam végigmenni a Kőkapuig, de már rögtön miután a faluból kiértem egy kicsit benéztem, így egy avval párhuzamos úton indultam el. Nem bántam meg, mert nem sokkal később, ahol a térkép szerint át tudtam vágni a kék jelzéshez szép rálátás fogadott a távoli Magas-Börzsönyre.

Általában másokat szoktam evvel "demoralizálni" túra közben, hogy "na nézzétek, ott leszünk 2-3 óra múlva", s közben egy távoli kis pontra mutatok a messzeségben, de más híján ezuttal magamat sikerült kicsit megdöbbentenem, bár tudtam jól mire vállalkoztam. Végülis távolbanézni tudok otthon az erkélyről is, az nem nagy kunszt, viszont odáig eljutni, s megmászni a Csóványost: már láttam előre, hogy ez igen szenvedős lesz.

Bernecebaráti után kb. 2-3 kilométerrel egy jó hosszú irtáson halad az út, majd faragott fatáblákon lehet olvasni, hogy az adott részt éppen hogy nevezik. Elég közel egymáshoz két kereszt is található: a Csitári-kereszt és a Major-kereszt, utóbbi egy félévszázada elhunyt erdei munkás emlékére.

Ennél a pontnál az út becsatlakozik a zöld jelzéshez, s ha észak felé indul az ember egy kisebb emelkedő után a Hármashatárra ér. Nem egy jellegzetes csúcs, s még olyan magas sincs, mint a pesti Hármashatár-hegy. Innen egy bozótos rész vezet a Dobogó-hegyig, ahonnan csakúgy, mint az előző hegyről, Hont felé lehet lemenni. Úgy döntöttem, hogy most a Kőkaput kihagyom, közvetlenül előtte fordultam le a Pulya-bérc irányába. Tettem egy rövid kitérőt a Pulya-rét felé ahol a messzeségben két őz legelészett. Kész csoda, hogy nyílt terepen 50 méterre meg tudtam közelíteni az őket.

Visszatértem az előbb járt útra, amit nem is neveznék útnak inkább. Ugyanevvel a jelzéssel néha 7-8 méter széles utakat jelöl a térkép, most csak egy vékony földcsík jelezte merre halad az út, nameg néha az, hogy ritkásabb volt az aljnövényzet. A Dedre-bérc csúcsoszlopának lefotózása után továbbhaladtam nyugat felé. A térkép jelöl ugyan balra egy utat lefelé, de ezt vagy nem láttam meg vagy nincs is ilyen, így egész a bérc végéig elmentem, s ott leereszkedtem a Kalakocs-völgybe, ahonnan 2-3 perc alatt kiértem a nagy-völgyi útra. Könnyű kis átvezetőszakasz után jött az első igazán nehéz rész: a P jelzés felfelé a Lopona-hegy irányába. Az eleje nagyon kemény, fogyott is az ásványvizemből bőven. Utána már nem vészes, s van egy rész, amit a térkép is jelöl, ahol ki lehet menni megnézni a szemközti hegyeket.

Vicces, mert azt a hegyoldalt láttam a Drinó-bércen, ahonnan úgy 6 hete ezt a részt néztem. Innen öt percen belül felértem a fenti sárga jelzéshez, ahonnan le is tértem, mivel Királyházáig le kellett ereszkednem. Kicsit nagy volt a sár, de most legalább az út alján nem voltak átkelési problémáim a Kemence-pataknál. Rövidebb pihenőt csak a Tűzköves-forrásnál tartottam, de ott se sokat mert elég sokan voltak viszonylag, azt meg annyira nem szeretem. Következett nem sokkal később a Nagy-Mána-bérc emelkedője, amit őszintén megvallva nem gondoltam ennyire durvának, igaz felfelé legutóbb vagy 3 éve voltam itt utoljára. A legnehezebb az első 80 méter szintben az emlékhelyig.

Onnan már visszafogottabban emelkedik, egész a Nagy-Mána aljáig, ahol újabb fárasztó rész vár az addigra már amúgy is megfáradt túrázóra. A Nagy-Mána azonban az a hely, ahova tényleg megéri felmenni, hisz a csodaszép Rózsa-völgybe enged innen a hegység bepillantást.

Kicsit feltöltöttem a szervezetem szénhidrátkészletét, csináltam néhány képet és már indultam is tovább. Pillanatokkal később jöttek szembe, ez ilyen ritkaság volt ezen a napon, annak ellenére, hogy szombat volt. A Sasfészek-bércnél láttam egy kőrakást, ami nagyon "kaszast" túratárs alkotásaira emlékeztetett. Nem tudom hogy a mester vagy valamelyik követője építette-e.

Következett aztán az utolsó komoly emelkedő, amikor a P négyzet jobbról becsatlakozott, de ezt leküzdve fenntaláltam magam a gerincen. Sajnos már vagy 200 méterről meghallottam, hogy előttem egy iskoláscsoport van, olyan ordibálás volt. Az ilyenekről ismeritek már talán a véleményemet. A Csóványoson ezúttal nem mentem fel a toronyba. Egyrészt nem hinném, hogy 10 nap alatt arébbmásztak volna a hegyek, másrészt abban pillanatban amikor felértem a csúcsra olyan görcs állt a lábamba, hogy örültem, hogy elmúlt. Nemhiába, "bűntetlenül" nem lehet ilyen sokat menni: nem elég, hogy Királyházától a Csóványosra 1 óra 50 perc alatt felértem, a túra első 5 óra 45 percében több mint 1500 m-t emelkedtem, ezt pedig megérzi a túrákhoz szokott ember is. Pár perc pihenő után újult erővel folytattam az utat a kék jelzésen a Foltán-kereszt irányába.

Három-hárs környékén az út bal oldalán szép számmal dőltek ki fák, ezt a képet azoknak készítettem, akik esetleg nem jártak mostanában arra, vagy a múltkori PX jelzéses bejegyzésemet nem olvasták.

Foltán-kereszttől a kéken mentem tovább, úgy terveztem, hogy a Saj-kút-bérc 641 méteres csúcsa környékén balra letérek és a Cseresznyés-patak völgyében ereszkedek le, de az út bal oldalán levő kerítéssel nem számoltam, így jóval lejebb kellett mennem, hogy aztán majdnem 180 fokot fordulva a völgy tetejéig menjek. Úgy tartja a fáma, hogy járt utat járatlanért ne hagyj el, szerencsére arról nem beszélnek, hogy mi a helyzet járatlan és még járatlanabb út esetén, minden esetre én az előbbit az utóbbira cseréltem. Az út mentén több helyen is állati csontokat találtam, érdekes, mert múltkor is errefele kerültek elő a földből ilyesmik.

Amikor leértem a völgy aljára elmentem egy parkoló terepjáró mellett, majd a Diósjenő felé tartó köves úton mentem felfelé úgy egy 20 percet.

Ezután lefordultam jobbra és a Sóska-hegyet kelet felől megkerülve értem le a kék és zöld jelzéshez. Itt -mivel már tucatszor volt ezen- nem fordultam le jobbra, hanem egyenesen mentem tovább. Néhány kerékpárnyom is volt, úgyhogy rosszfelé csak nem megy -gondoltam. Annyira jó választás nem volt, mert a sár igen nagy volt, s amikor kiértem egy rétre 1-2 percig azt se tudtam hol vagyok, ami azért vicces ennyi túrázás után. Elővettem az iránytűt (havonta egyszer szokott kb. előkerülni) majd elindultam keleti irányba, annak ellenére, hogy egy táblára a "Magánterület" felirat volt írva.

Néhány perc után megpillantottam a Naszályt, ami dél-börzsönyi túrák esetén biztos tájékozódási pont lehet, innen meg nagyon hamar elértem a turistautat újra, amelyen begyalogoltam a vasútállomásig, igaz előtte tartottam egy szünetet a falu szélén levő mindig bővizű forrásnál.

Visszatekintettem, és még utoljára csináltam egy képet a nyári Keleti-Börzsönyről.

Az idei legnehezebb túra volt, szerencsére az időjárás ezúttal kegyes volt, s elég kellemes időt biztosított az aznapi túrázók számára. Két oka volt annak, hogy ilyen erős tempóban haladtam: az egyik, hogy ha egyedül megyek mindig gyorsabban megyek, mert aki magas az ugye hosszabbat lép, a másik meg hogy egyes részeken szúnyoginvázió van, aki megáll számoljon a következményekkel.

Táv: 39 km    Szintemelkedés: kb. 1600m    9:35-18:20