2010. június 6.

Ezen a héten úgy alakult, hogy csak vasárnap tudtam túrázni menni, s így se olyan hosszú távra, mint máskor, mert este volt még egy elintéznivalóm. Amikor Zebegénynél felszállt egy nálam valamivel fiatalabbakból álló iskoláscsoport és azon vitatkoztak, hogy jár-e a busz Kemence felé akkor kicsit megijedtem, azt hittem nem ekkora a baj, bár tudom, hogy az út egyes szakaszai bizony rendes időjárás esetén is 2-3 méterrel vannak csak az Ipoly felett. Felszálltam Szobon a buszra és kérni akartam egy jegyet Ipolydamásdig (onnan akartam eredetileg indulni), de amikor a buszvezető az előttem levőnek mondta, hogy a busz csak Damásdig jár, Letkés és Ipolydamásd között teherautóval lehet átjutni a megáradt Ipolyon, gondoltam, hogy ezt nem hagyom ki, és módosítottam a kiindulási helyet Nagybörzsönyre.

Ipolydamásd határában a busz letett minket és visszafordult, mi pedig vártunk vagy jó negyedórát amíg megjött a teherautó. Nem tudom mi lett volna, ha tele van a busz, fordulhatott volna vagy háromszor, mert így is épp hogy csak befértünk, pedig nem voltunk sokan a buszon.

 Négy olyan szakasz van ahol víz van az úton, a vezető azt mondta, hogy a legmélyebb részen derék fölé ér a víz, és hogy este - mivel tovább emelkedik a vízszint - lehet, hogy már a teherautó se tud átjutni.

Legalább egy kilométer hosszan a vízben kellett haladni az egyik szakaszon, csodáltam a vezetőt, hogy látja merre kell menni, mert helyenként a korlát se látszott a víztől a kanyaroknál.

Letkés környékén sose volt még ekkora az Ipoly: az Országos Vízjelző Szolgálat szerint a vízszint 650 cm volt, tájékoztatásul: a harmadfokú készültséget már 560 cm-től elrendelik. Egyes szakaszokon kellett rendesen kapaszkodni, de szerencsére kiláttam a plató hátuljánál, így tudtam egy csomó képet csinálni.

Letkésnél aztán egy másik busz várt minket, és innen már a megszokott módon jutottam el Nagybörzsönybe. Na és akkor néhány mondatot magáról a túráról is. Az egyetlen jelzett út a Farkas-völgyben haladó kék volt eddig amerre nem mentem Nagybörzsönyből, így ezt céloztam meg. A S+ fele indultam, de pár száz méter után áttértem egy szélesebb útra, amely aztán a kék jelzéshez csatlakozott be. Nem sokkal azután, hogy az út leér közvetlenül a patak mellé a sárdagonyából rendes betonút lesz, ami amúgy Nagyirtáspuszta felé vezet.

Egészen addig mentem ezen amíg egy 180 fokos fordultatot nem vesz az út a Homloki-kútnál, én azonban csak mentem tovább egyenesen, addig, amíg fel nem értem a K+ jelzéshez. Nem ez volt a legrövidebb módja a Nagy-Koppány megmászásának, de talán a legkönnyebb. A csúcson elképesztő, hogy mennyi virág van, mind mennyiségre, mind minőségre.

Megálltam élvezni kicsit a kilátást, s csináltam néhány képet.

Sajnos jól látszik a belvíz Ipolytölgyesnél a hegyről. A Koppány-nyereg felé indultam, s ott találkoztam egy középkorúakból álló kirándulócsoporttal. Dél felé fordultam a K,P jelzéseken, majd miután a kék jelzés jobbra tért a Nagy-Galla irányába én folytattam a gyaloglást a piroson. Eszméletlen nagy a sár ezen a részen, egyszer-kétszer boka fölöttig belesüllyedtem, minden hol csak sár és víz van. Egyes részeken felmerült bennem, hogy most a patak folyik az úton, vagy az út megy-e a patakban? Szerencsére nem tartott sokáig ez a szakasz, mert a turistaút jobbra tért, de mivel márciusban arra mentem én is, s még akkor kinéztem magamnak az innen Nagyirtáspusztára vezető széles erdészeti utat most inkább ezt választottam.

Néhány perc után egy megcsúszott hegyoldal mellett ment el az út, a mindenfelől folydogáló patakok szépen, vízesésszerűen zúgtak alá a mélybe. Egy éles kanyar után majdnem megismétlődött a múltheti vaddisznós sztori, de most az állatok vettek észre hamarabb, s a koca is egyből futásnak indult - legalábbis én ezt gondoltam. Mikor tovább mentem egy 20-30 métert közvetlen közelről a bokorból mély, hörgésszerű, számomra egyértelműen vaddisznóra utaló hangokat hallottam, úgyhogy inkább megfordultam és vissza mentem, majd tapsoltam néhányat és egy-két hangos szót is mondtam, hogy elijesszem. Mire visszamentem már nyoma se volt semmilyen állatnak. A térképen Szarvas-kőnek jelzett sziklánál (ez persze nem az a Szarvas-kő, ami a nyugati gerinc egyik szép kilátóhelye) egy kb 7-8 méter magas részen a teljes hegyoldal leszakadt, sziklástul, bokrostul, talajostul.

Éppen hogy csak át lehetett átmászni köztük. Ha már itt voltam gondoltam felmászok a sziklák tetejére, mert láttam, hogy egy ösvény vezet fel a csúcshoz. Szép a kilátás, bár a kőfejtő a Csák-hegyen nem tesz valami jót az összképnek.

Ezután lemásztam, majd egy eléggé eseménytelen félóra után megérkeztem Nagyirtáspusztára. Az az érdekes, hogy túrák alkalmával már sokszor voltam itt, de magánál a Szent Orbán fogadónál csak egyszer régen, akkor is kocsival. A kerítésénél megebédeltem, majd  gyorsan módosítottam az útvonalon: a Nagy-Sas-hegy fele szerettem volna Kóspallagra menni, de mivel 1 deci vizem volt, és én az itteni patakokból az erdei hotel környékén nem szívesen innék, úgyhogy egyszerűsítettem a túraterven. Felmásztam a Z+ jelzésen a nyeregig, majd balra fordultam és a Kis-Sas-hegy teteje felé indultam kilátóhely reményében. 

Megtaláltam, egy nagyon szép virággal együtt, amiből szerencsére elég sok virágzott a hegyoldalban. Utánanéztem, ez bizony a tarka nőszirom.

Egyébként a csúcsról északi irányban messze el lehet látni, a Nagy-Pogány-hegy utánig. Miután megcsodáltam a környező hegyeket visszamentem a jelzett útra és az Érsek-tisztás felé indultam. Innentől kezdve hol a zöld jelzésen, hol a betonúton lementem a Kisinóci turistaházhoz, annak a reményében, hogy lesz innen busz Kismaros felé. Persze, hogy tévedtem. Vagyis lett volna, de két és fél órát nem akartam várni, úgyhogy Kóspallagra besétáltam az úton, s ebben a melegben még egy sörre is pont volt idő a helyi kocsmában. A buszmegállóban rajtam kívül csak egy idős néni ült, s amikor látta, hogy tiszta sár a nadrágom kérdezte merre jártam. Erre ő mutatott a nem messze levő Fekete-hegyre, hogy ők is sokat túráztak régen a férjével ám. Legutoljára hét éve pont itt, s amikor ideértek, mondta a bácsi, hogy legközelebb majd arra indulnak, s majdcsak kilyukadnak valahol. Sajnos nem volt legközelebb, mert a bácsi rá két hétre meghalt. Szegény néni azt mondta, azóta minden éveben egyszer kijön ide emlékezni, ha jó idő van. Szomorú történet. Azt mondta, hogy ő még ma is szívesen gyalogolna a természetben, de hát az unokái...ők lusták, és nem akarnak...no comment.

Ahhoz képest, hogy az idei második legrövidebb túra volt (a januári után, aminek a beszámolóját itt nem találjátok meg), mégis az egyik legkalandosabb, örülök, hogy erre jöttem, de az eredetileg tervezett útvonal is be lesz járva nemsokára!

Táv: 22,5 km    Szintemelkedés: kb. 750m    9:20-14:55